"– Velem őszintén beszélhet, akár egy testvérrel. Nem azért vagyok most is itt, hogy segítsek magának?
– Ha beszélek, hitvány libertinusnak fog tartani.
– Hát olyan biztos ebben?
– Sok nőt ismertem…
– Tudom, hiszen akárhová megy, a híre jóval megelőzi önt.
– …de ahányszor képzeletem szárnyra kelt, mindig tisztelettel párosítottam a szenvedélyt.
A márki arcán vidám mosollyal figyelt.
– Ha kérhetem, fogalmazzon egy kicsit világosabban, drága Casanova!
– Rendben… Én minden alkalommal őszintén hittem, hogy életem szerelmét találtam meg. Bármilyen furcsán is hangzik, őszintén így gondoltam.
– És ezúttal?
– Ezúttal egyedül a gyönyör ígérete hajt. Az élvezetre vágyom, amit a neme ígér. Nincs bennem más érzelem.
Ekkor megálltunk, hogy szemügyre vehessük a lábaink előtt elterülő várost. A márki nyugalma furcsán hatott.
– Nem ütközik meg azon, amit mondok?
– A világért sem. Maga most kezdi elveszíteni az illúzióit. Úgyis mondhatnám, hogy a helyes útra lépett.
– Milyen illúzióról beszél?
– A szerelem társadalmi szerepéről. Higgyen nekem, az egyház, akárcsak az irodalom, mindig olyan értékekkel akarta felruházni a szerelmet, melyek távol állnak tőle.
– Meglep, amit mond.
A márki hangja egyszerre komolyabbra vált:
– A házastársi hűség és a házasság szentsége olyan béklyók, melyek mögött az igazi szenvedély elhalványul, hogy aztán végleg kimúljon. A szerelemnek mindehhez semmi köze. A szerelem erő és akarat. Nem ezt érzi maga is, ha Alsachára gondol?
– Igen, de közben azt is tudom, hogy mihelyst a lelkem és testem emésztő vágy kielégülést nyer…
– A teljesség érzése elmúlik?
– Igen, és jó párszor tapasztaltam már ezt.
– Omne animál post coitum triste! Ahogy az ókoriak mondták.
– És milyen igazuk volt.
– Nem volt, és be is bizonyítom magának."
